38.Fejezet - Szüksége van egy barátra.

" Rettegtem. Még mindig reszketek. Féltem, ha kimondom ellöksz, megalázol. Már nem tudtam kiben bízhatnék. De te csak átöleltél, gyengéden magadhoz vontál, s addig öleltél, ameddig minden kétségem tova nem szállt. "

Miután Kira sírása alábbhagyott elkísértem a mosdóba, majd hazaküldtem. Mire visszamentem a terembe, a többiek már elkezdtek összepakolni, Jade pedig már el is ment. (Gondolom sietett Lucyért) A két fiú némán pakolászott, s én sem törtem meg a beállt csendet.


Mivel hamar végeztünk, és nekem nem volt kedvem hazamenni az üres házba, így inkább beültem az egyik közeli kávézóba, és egy meggyes sütemény társaságát élvezve néztem a rohanó emberek forgatagát, hátha látok valakit, aki ismerős lenne, de nem így történt. Unottan kevergettem a tejeskávémat, amikor valaki lehuppant mellém, ezzel a frászt hozva rám.
- Nocsak kedves, nem gondoltam, hogy itt is összefuthatunk. - nézett rám Oliver vigyorogva, majd nagyot kortyolt a kezében tartott üdítőből.
- Ezt én is mondhatnám. - dőltem hátra a székemben, hogy jobban lássam őt. A megszokottól eltérően most egy szürke öltöny volt rajta, szöges ellentéte a laza farmer + ing összeállításnak, amivel eddig találkozhattam. - Hol voltál, hogy így kicsípted magad? - kérdeztem rá, ő pedig készségesen válaszolt is.
A cégnél, ahol dolgozik ma egy vacsorával összekötött megbeszélés lesz, és hát illene úriemberként megjelennie.
Oliver hirtelen jött társasága ismét jó hatással volt rám, mert rögtön jobb kedvem lett attól, ahogyan az idősebb férfivel játékos csipkelődésbe kezdtünk. Jó volt más emberekkel is beszélgetni, nem csak azokkal, akiket az egyetemen ismertem meg, s most még valamiért Sky-ék társasága sem hozott annyira lázba. Legszívesebben Harryvel szerettem volna lenni, de ez jelen pillanatban lehetetlen volt, mert alig pár hét van már csak az új Album megjelenéséig,  utána újabb turnéra indulnak, addig pedig az összes műsor próbál rájuk lecsapni, hogy legalább egy pár órás adást tudjanak velük csinálni, mert növelniük kell a nézettségüket. Így csak a kósza üzenetek maradtak, amikre volt, hogy csak órákkal később kaptam választ, és az időeltolódás miatt pedig valamelyikünk soha nem tudott aludni rendesen.
Annyira belemerültünk az adott témánkba, hogy meg sem hallottam, hogy csörög a telefonom.
- Nem veszed fel? - bökött az asztalon rezgő telefonom felé, mire én ijedten kaptam fel, meg sem nézve, hogy ki az.
- Igen? - szóltam bele rögtön, s Sam kellemes, mély hangja köszönt vissza.
- Szia Rachel, Braddel ma kicsit átterveztünk a ruhán néhány dolgot, és jó lenne holnap már ezekkel foglalkozni. Otthon vagy? Mert akkor elvinném a rajzokat, hogy megnézd.
- Most épp nem otthon vagyok, hanem a közeli 'LwL' kávézóban..
- Azt tudom hol van, megvársz ott? Mert akkor 5 perc és ott vagyok.
- Persze, itt várlak.
- Remek, sziiiia. - majd belecuppantott a telefonba, mire én is felkacagtam. Jó volt hallani már a hangján is, hogy jobb kedve van.

- A barátod volt? - húzogatta a szemöldökét Oliver, de csak leintettem.
- Nem, az egyik csoporttársam. Együtt csináljuk a fesztiválra a ruhánkat, és most változtattak rajta valamit. Elhozza a rajzokat, hogy megnézzem.
- Á, tényleg, mondtad hogy te ilyen kis divatdiktátor leszel. Már emlékszem. - nevetett fel, s én is csatlakoztam hozzá.
- Jó lenne. - vallottam be fülig érő szájjal.

Alig pár perc után már nyílt is az ajtó, és Sam lépett be rajta. Magas alakjára páran azonnal felkapták a tekintetüket, laza és stílusos öltözéke pedig csak feltette a pontot az i-re. Azonnal kiszúrt minket, de abban a pillanatban meg is torpant.  Oliver pedig azzal a lendülettel borította ki a kezében lévő narancslét, ami hangos csattanással esett a földre, s ki is folyt belőle az a pár kortynyi üdítő.
Ijedten néztem a mellettem lévő férfire, aki hatalmas szemekkel méregette a végül felénk induló alakot. Láttam, ahogy élesen beszívja a levegőt, s nagyot nyel.
- Itt vannak a rajzok. - dobta le elém a mappáját, s láttam, ahogy szemeivel vádlóan méreget minket.
- Köszönöm.. - néztem rá felhúzott szemekkel, s a kezembe vettem azt.
- Én megyek sziasztok. - fordult azonnal sarkon, s már ment is volna.
- Hová sietsz? Meg sem beszéljük őket? Nem ülsz le? Ó, még nem ismered, ő itt Oliv...
- Nem, nem kell, majd holnap találkozunk. - szakított félve azonnal, s újra elindult.
- Ne butáskodj már Sam, ülj le és igyál egy..
- NEM. - pördült meg indulatosan, s a hangját felemelve szólt vissza.
- A kávézóban mindenki minket figyelt, még az üdítőt törlő kiszolgáló lány is megrezzent a hirtelen jött kiabálástól.

Sam ezután csak egy bocsánatkérő pillantást vetett felém, majd kiviharzott a kávézóból.
-  Rachel, én szerintem inkább.. - állt fel Oliver mellőlem, de megragadtam a kezét, és visszarántottam.
- Majd én utána megyek. - néztem rá, s elindultam kifelé. - Utána ti is megbeszélhetitek, de nem hiszem, hogy jó lenne, ha most te mennél utána.
- Rachel.. ez nem olyan egyszerű...
- Figyelj, nem tudom mi történt, de csak ti teszitek ennyire bonyolulttá szerintem.

Samet végül ugyan abban a parkban találtam meg, ahol legutóbb együtt cigiztünk. Ugyan azon a padon ült, de most összeroskadva, kezeiben csak szél szítta' cigivel. Ő hozzá sem nyúlt még a szálhoz, az pedig egyre közelített az ujjaihoz. Mellé léptem, és kicsaptam a kezéből a csikket, mielőtt az megégethette volna.
Rám fordította üres tekintetét, majd újra a földet kezdte el fixírozni.
Csak némán leültem mellé, és vártam, hogy mikor szólal meg. Ebben jó voltam, némán ülni valaki mellett, és várni mikor fakad már ki. Végül nem is kellett sokat várnom.
- Miért hívtad oda? Tudod te mit csináltál? Azért hívtál oda, hogy megint lássam? Ő kért erre? Hogy tehetted ezt?! - emelte fel újra a hangját, s vádlóan, szikrákat szóró tekintettel nézett rám.
- Félreérted Sam, én nem tudtam, hogy ismeritek egymást. Csak összefutottunk, és ismerjük egymást már pár hete. Ne értsd félre, nem ellened irányult,
- Szóval nem is mondott neked semmit? - hitetlenkedett, én pedig csak helyeseltem.
- De szeretném ha te elmondanád, hogy mi történt köztetek. Összevesztetek valamin? Lehet, hogy segíthetek. Miután elmentél nagyon szomorúnak tűnt... Kérlek Sam, bízz bennem.
- Bízzak benned..? Rachel, kedves lány vagy, és aranyosnak is tartalak, de nem szeretném veled megbeszélni a magánéletemet..
- Ennyire megbízhatatlannak tűnök? Nem lenne könnyebb ha végre valakivel beszélnél erről? Tudom, hogy idegesítő vagyok, hogy a hátad közepére sem kívánsz, de... a barátod vagyok. Már mondtam, nem? Ki másban bízz meg, ha nem bennem? Bennem és a többiekben? - tettem a kezem a vállára, mire megfeszült.
- Nem mondhatom el, tényleg nem, utálni fogsz, ki fogsz nevetni, betegnek fogsz hívni.. nem merem, nem lehet, nem akarom...
- Soha nem tennék ilyet, mert tudom, hogy rosszul esne, bármi is az, ami bánt. Ha már megtisztelsz azzal, hogy elmondod nekem, akkor én is megfoglak azzal, hogy nem nevetlek ki.
- Én.. Én.. - fújta ki a levegőt, éreztem rajta, hogy teljesen ki van borulva.
- Sam, ha nem akarod, én nem erőltetem. Nem akarom rád kényszeríteni, én csak azt mondtam, hogy meghallgatnálak, de ha tényleg ennyire nem szeretnéd.. Csak azt akartam, hogy tudd, hogy én itt vagyok neked.
- Nem! Én.. én megteszem. Még egyszer, utoljára.. megbízom valakiben. - fordult felém, s az ajkába harapott.
- Tényleg ne erőltesd...
- Meleg vagyok. - szorította össze a szemeit, láttam rajta, hogy teljesen leverte a víz, falfehér volt, a keze pedig remegett. Az ujjai jéghidegek voltak, s egymást szorongatták.
Mit tehetnék, hogyan nyugtathatnám meg? Ösztönösen nyúltam felé, s szorítottam magamhoz. Szorosan tartottam, éreztem, ahogy kissé elengedi magát, már nem volt annyira feszült sem..
- Kimondtam, kimondtam... - kezdett el halkan szipogni, én pedig egyre szorosabban tartottam őt.
- Megtetted.. - suttogtam, s a haját simogattam.
- Kérlek, ne mondd el senkinek, kérlek, ne utálj, kérlek ne dobj el... - könyörgött elhalóan.

Ebben a pillanatban láthattam Sam legsebezhetőbb oldalát, azt a fiút, aki valójában odabent lakozott. A félénk, önbizalom hiányos fiút, aki egész életében egy titkot cipelt a hátán, s akárkinek mondta el, az eltaszította, más szemmel kezdett el rá nézni.
- Hogy tehetném... Sam, ez nem rossz dolog. Ettől nem vagy más.
Ennyi nem elég ahhoz, hogy kevésbé szeresselek. - mosolyogtam rá, Sam pedig..

Sam ajkaira újra visszatért az a jól ismert, boldog mosoly, ami miatt annyira szeretjük őt. 

S tudtam, hogy ezekben a pillanatokban kell igazán mellette lennem, mert szüksége van rám. 

Szüksége van egy barátra. 

37.Fejezet - " A szavak is csak akkor fájnak, ha hagyod, hogy fájjanak"

"Azt akarom, hogy szeress belém, ölelj magadhoz, legyél a mindenem, sose hagyj el, s ha még is elmennél, vigyél magaddal."

A következő napokat a szobámban ülve töltöttem. Sem Harry, sem Sam nem tudott kirobbantani a lakásból. Nem mintha egyébként annyi idejük lett volna engem pesztrálni. Harry vissza kellett menjen Londonba valami megbeszélésre, Sam pedig még mindig antiszociális volt, de nem féltettem Bradet, mivel ő sem volt valami beszédes. El tudom képzelni, ahogy a két fiú egymásnak háttal ül a teremben, és órákon át némán varrnak.
Jade többször is keresett, de nem igazán tudta mit is kéne velem kezdenie. De nem is bántam. Bőven elég vigasz volt, hogy vigyázhattam a kislányára, és nem voltam annyira egyedül.
Lucy hatalmas mosolya nem hagyta, hogy legalább azokban az órákban magamba roskadva üldögéljek a sötét házban.
Sétálni vittem, ő pedig ismét rácsodálkozhatott a világ dolgaira. Ő észrevett mindent, ami szép volt és egyedi. Csillogtak a szemei, ahogy az égre nézett, felkacagott, ahogy egy madár elrepült fölöttünk, tapsolt, amint meghallott valami új hangot. A babakocsiból próbálta elérni az utcai táncosokat, akik az egyik park előtt szórakoztatták az arra járókat, de mivel nem sikerült neki, majdnem elsírta magát.
Az egyik idősebb nő odajött, és az ölébe kapta a hangosan kacarászó kislányt, majd párszor megpördült vele, s még a levegőbe is feldobta néhányszor.
Az elsőnél azért nagyot dobbant a szívem, mert megijedtem, hogy elejti, és mit mondanék Jadenek? De hamar megnyugodtam, mert a nő pár perc után vissza is adta a karjaimba a vigyorgó kis szőkeséget, aki így már kísértetiesen hasonlított Niallre.
- Gyönyörű kislány, a tiéd? - simította meg Lucy göndör fürtjeit, aki erre csak tovább vigyorgott.
- Nem, az egyik barátnőmé. De tündéri, igaz? - öleltem magamhoz az apróságot, a nő pedig csak helyeslően bólintott.
Az egész napomat vele töltöttem, és lassanként újra megteltem élettel. A nap végére fáradtan nyújtottam át Jadenek Lucyt, aki addigra már mélyen aludt.
- Fantasztikus vagy, Rachel! Máskor órákig tart, míg elaltatom. Örök hálám!
- Ugyan, semmiség. De holnap már nekem is be kell mennem, mert nem hagyhatom, hogy mindent a fiúk csináljanak.
- Ez csak természetes, köszönöm, hogy eddig segítettél. - ölelt meg, majd kisétált a taxihoz.

Másnap az egyetemen a csoportom legnagyobb örömére végre én is beálltam a munkába újra. Sam még mindig kissé magának való volt, de szerintem már elkezdett kicsit újra felengedni, mert már nem kezdett el sírni csak úgy, és még meg is szólalt párszor. Brad az asztala fölé görnyedve készítette a kiegészítőket, én pedig újra nekiestem a ruha mintáinak, amiket ismét hetekig tart majd elkészíteni, de totálisan megéri. Az egész kezdett összeállni, én pedig alig vártam, hogy végre láthassam a végeredményt. Igaz, nem ment minden zökkenőmentesen, mivel Jade volt a modellünk, ezért Kira gyakran átjött hozzánk, hogy visszavigye, de voltak dolgok, amiket csak úgy tudtunk megcsinálni, hogy ő is ott volt.
Így gyakran tőlünk zengett az iskola, míg végül egy nap Kira nem bírta tovább, és teljesen kiakadt.
- Nem hiszem el! Ti komolyan szabotálni akartok minket! Hát nem értitek? Egyedül nem haladok, szükségem van Jadre!
- Kicsit ülj le, kislány. Nemsokára visszakapod az árnyékodat, csak kölcsönvettük egy kicsit. - hűtötte le azonnal Brad nem kicsit megbántva ezzel a lányt.
- Nem nyugszom meg! Mi az, hogy az árnyékom! Hogy mondhatsz ilyet? - csattant fel azonnal, és nem sok kellett, hogy egymásnak essenek.
- Nem érdekel mit csinálsz. Amúgy is mit keresel itt? Még a végén átviszel valami ötletet, nyugodtan kimehetsz! Addig is haladnál a dolgoddal.
- Sajnos én nem vagyok olyan profi, hogy egyedül befejezzek egy egész ruhát. De te ezt úgy sem értheted, mert csak a hülye kiegészítőiddel vagy elfoglalva, és néha  belevarrsz a ruhába!
- Ezt azonnal vond vissza! Kinek hiszed te magad? - nézett rá Brad idegesen, Kira azonban csak csípőre tette a kezeit, s fölényesen nézett le a fiúra, aki egy gyűrűt szorongatott éppen.
- Ugyan miért tenném? A kiegészítők amúgy is csak mellékesek. A legfontosabb a ruha és a haj. Senkit nem fognak érdekelni a bugyuta rózsáid. Ébredj fel végre, és nézz kicsit körül. Mással is kéne foglalkoznod. Elszalasztod azt, ami igazán fontos!
- Te csak egy buta liba vagy, nem is értesz a divathoz, ugyan mit tudhatnál te? Szánalmas vagy, tűnj a szemem elől! Ugyan mi lehetne ennél fontosabb? - állt fel Brad, s egészen közel hajolt Kirához. A lány egy pillanatra megremegett, majd kiviharzott a teremből.
Mi hárman csak értetlenül néztünk a faképnél hagyott fiúra, aki valószínűleg mégis csak eltöprengett a hallottakon, és a fejét a tenyerébe támasztva ült vissza.
Tanácstalanul néztem a másik két csoporttársamra, akik ugyan így néztek vissza rám. Végül felálltam Jade mellől, és Kira után mentem.
Nem kellett túl sokat keresgélnem, a szomszéd teremben volt, az ablakpárkányon ülve nézett ki az utcára.
- Kira, mi volt ez? Még soha nem veszekedtetek Braddel. Történt valami? - sétáltam mellé, de nem nézett rám.
- Én.. csak kicsit feszült vagyok. - mondta végül egy rövid csend után.
- Te sírsz? - nyúltam felé, mire elütötte a kezemet.
- Én? Ne hülyéskedj már! Én nem szoktam sírni. - fordult felém, s valóban, az arca nem volt könnyes, mert nem engedte, hogy a szemeiből kifolyjanak a könnyek.
- Ha te mondod.. - ültem le vele szembe halványan mosolyogva. Most olyan volt, mint egy kisgyerek. Próbált erős maradni, holott alig bírta visszatartani a könnyeit.
- Miért vagy itt? Nem kéne segíts a többieknek? Menny vissza. - rám se nézve beszélt, folyamatosan csak az utcát kémlelte.
- Szeretnék itt maradni. Zavarok? - kérdeztem kedvesen, mire csak egy morcos pillantást kaptam.
Körülbelül negyed óráig ülhettünk így, némán, egymással szemben, míg végül meg nem törte a csendet.
- Nem is kérdezősködsz tovább? - kíváncsiskodott.
- Úgy tűnt nem akarsz róla beszélni.. meg hát, te mondtad, hogy ne üssem bele az orrom mindenki dolgába. - sóhajtottam, és úgy tettem, mint akit tényleg nem érdekel, hogy mi baja van.
- Azért kicsit érdekelhetne...
- Elmondod?
- Ha ennyire tudni akarod... - nézett rám halványan mosolyogva, amit azonnal viszonoztam. Azonnal rájöttem, hogy milyen is Kira valójában. Szabad szájú, megmondja, hogy mit gondol, de könnyen meg lehet bántani. Szereti, ha foglalkoznak vele, de úgy tesz, mint akit nem érdekel valójában. Pedig de, nagyon is.
- Szóval.. miért ugrottatok ennyire egymásnak? Szoktatok vitázni egyébként is, de ennyire durva nem szokott lenni.
- Tényleg nem tudom... napok óta furcsán viselkedik. Próbáltam vele beszélni, de csak elhajtott. Amire a leginkább vágyom nem lehet az enyém. Nem értem ezt az érzést. Régen mindent megkaptam, most meg még azt sem tudom elérni, hogy rám nézzen... Gyűlölni akarom őt, amiért így bánik velem, de nem megy. Azt akarom, hogy öleljen magához, hogy.. nem is tudom, csak vágyom a figyelmére.. Az összes régi elfecsérelt kívánságomat odaadnám, ha cserébe kicsit közelebb kerülhetnék hozzá. Ha kicsit jobban megérthetném őt. Ha engedné, hogy megértsem őt. Egyszerűen csak vonz magához. Akárhol észrevenném, a szemem azonnal megtalálja őt. És még is.. a legbántóbb szavakat vágja  hozzám, pedig én mindent megadnék érte.. - temette az arcát a pulcsijába, hogy ne lássam a könnyeit.

S ekkor állt össze teljesen a kép.
Kira valójában egész életében úgy élt, mint egy igazi hercegnő. Megkapott mindent,  amit csak szeretett volna, de a szerelem messziről elkerülte. Most pedig, ahogy ízlelgeti egyre keserűbb lesz az érzés, mert Brad nem hogy nem viszonozza, de még meg is bántja őt.
- Mindketten megéritek a pénzeteket. - simítottam végig a hátán, mire felemelte a fejét. Még mindig nem engedte el a könnyeit. - Még nem érted ezt az érzést teljesen, még nem tudod, hogy néha mennyit kell küzdeni azért, hogy valakivel boldog lehess. De nincs veszve még semmi.
A szavak is csak akkor fájnak, ha hagyod, hogy fájjanak. Ne szívd mellre, Brad már csak ilyen. De te szereted őt, és még ha tele is van negatív tulajdonságokkal, te ezeket a későbbiek folyamán ugyan úgy fogod szeretni, mert hozzá tartoznak. Amikor ez megtörténik, akkor teljesedik majd ki benned ez az egész érzés. Brad néha nagyon bunkó tud lenni, magának való és goromba, de szerintem te meg tudod törni a jeget, és el tudod érni, hogy észrevegye azt, ami az orra előtt van.
Hogy még ezzel a hozzáállással is képes volt elérni, hogy valami ennyire megszeresse.
Csak el kell érned, hogy egy annyira megfeledkezzen a kiegészítőiről, és csak téged lásson, amíg beléd nem szeret. Ez pedig nem lesz annyira nehéz, tekintve hogy szép és intelligens vagy.
Szóval ne add fel, küzdj meg érte, és ígérem, meg fogja érni.
Mert nincs annál szebb érzés, mint mikor valaki viszonozza az érzéseidet. Igen, tudom, hogy néha egészen maró tud lenni ez az egész szerelem dolog, de megvan a maga varázsa annak a keserédes íznek is.

Ahogy befejeztem, Kira könnyei végigszántották vörös arcát, s halk, fojtott zokogásba kezdett, én pedig ott maradtam vele, míg abba nem hagyta.





Először is, szeretnék elnézést kérni, amiért ilyen sokáig nem volt rész. Teljesen elborítottak a teendők, és a nap végén már semmi kedvem nem volt írni.. A hétvégéim pedig szintén úgy teltek el, hogy észre sem vettem. De egy pillanatra sem felejtkeztem el a blogról! :)
Remélem még mindenki itt van, és élvezte az új részt!
Köszönöm, hogy olvassátok a történetemet, és támogattok! :)
<3

36.Fejezet - "Várom, hogy visszanézz"

"Neked egy senki, nekem a másik felem volt."

Másfél hét telt el azóta, hogy összefutottam Sammel a parkban. Azóta minden lila folt eltűnt az arcáról, mintha semmi sem történt volna. A szája továbbra is mosolygott, a szemei pedig olyan messzeségbe tekintettek el, ahová én soha nem tudnék.
Csak akkor látszott, hogy valami nyomj a lelkét, amikor leült, és elkezdett varrni.
A mosoly eltűnt, a szemei összeszűkültek, s miközben dolgozott a valódi arcát mutatta. Azt, amelyikre szinte piros betűkkel volt ráégetve a kétségbeesés összes szinonimája.

Brad úgy tett, mint aki nem látja, hogy baj van. De tudtam, hogy ez nem így van. Napjában többször is kereste a fiú tekintetét, percenként felé kapta a fejét, hogy lássa változott e valami.
De nem. Sam ugyan úgy ült a helyén, szorongatva a zöld anyagot, kitudja min elmélkedve.

A percek, órák és napok mintha egymással versenyeztek volna, úgy rohantak el mellettünk. Az idő rohant, de én úgy éreztem akárhányszor nézek az órára, ugyan annyit mutat. Mintha megragadtunk volna egy pillanatban. Mindenki dolgozott, nevetett, rohant, csak mi voltunk, akik csendben dolgoztak egy eldugott műteremben, úgy téve, mintha nem hallanánk Sam néma sikolyait, és könnyeit, amik másoknak talán némán, de nekünk hatalmas morajjal jelezték, amint földet értek.
Nem fordultunk felé. Nem nyújtottunk vigaszt. Mert ha azt tettünk volna, Sam nem bocsájtotta volna meg nekünk. Mert nem akart mást mutatni felénk, csak azt a hatalmas mosolyt, ami most a világ legnagyobb hazugsága lett volna. Ha most mosolyogva nézett volna ránk, az felért volna egy hazugsággal.
S a legbosszantóbb az volt, hogy nem tudtam mit tegyek, mit mondjak, hogyan segítsek. Csak hagytam, hadd áztassa át a ruha finom anyagát, ami utána méregzöld színével mérgezte tovább az ember szívét.

Harryvel a találkozóink egyre ritkábbak lettek, amit megértettem, mert belekezdtek az Album komolyabb munkálataiba, és a turné is a nyakukon volt. Próbáltam nem mutatni, néha mennyire rosszul esik, hogy nem lehet velem, nem ölelhet át, és nem csókol meg, de nem hagyhattam, hogy önzően viselkedjek. Támogattam, még ha ez azzal is járt, hogy néha Vakarcs volt az egyetlen társaságom.  Ő Harry helyett is velem volt, átölelt, és az arcomat is addig nyalogatta, míg fel nem száradtak a könnyeim, és nem ragadt mindenem. Az ölembe bújt és szeretetre éhesen várta, mikor simogatom már meg a fejét, mikor hall tőlem valamit. Ugrált, mikor boldog volt, ezzel pedig engem is boldoggá tett. Ha kivittem sétálni mindig összekoszolta magát, hogy megfürdessem, és addig is vele legyek. Éjszaka bemászott mellém az ágyba, és tudom, hogy soha senki nem örült nekem még annyira, mint ő, mikor hazaérek.

A szabad éjszakáimat pedig akármilyen meglepő, de Oliverrel töltöttem. Többször is összefutottunk ezek után a bárban, és a pár utcával odébb lévő áruházban is, így végül megadtuk egymásnak az elérhetőségeinket, és ha volt mindkettőnknek egy szabad éjszakája, azt egy bárban töltöttük el valami színes koktélt iszogatva, és mindenféle semmiségekről beszélgetve.
A társasága feldobott, egyszerűen csak élveztem a vele töltött időt. Tanult volt, és jó humorú. Rengeteg dologban egyezett az ízlésünk, sőt, még azt is megígérte, hogy eljön a fesztiválra, hogy megnézze a ruhánkat.
- Biztosan gyönyörű! - lelkendezett, amikor elmeséltem hogyan is néz ki.
- Az bizony! Még nincs kész, de addigra tökéletes lesz.
- És te fogod felvenni? - nézett rám kíváncsian, mire nevetve leintettem.
- Á, dehogy is! Van egy csodaszép csoporttársam, őt kértük meg, és igaz, hogy kissé félve ,de végül beleegyezett. - mosolyodtam el, ahogy felidéztem magam előtt a piruló Jade arcát, ahogy Sam levette a méreteit.
- Már alig várom. - kortyolt még egyet az italából, majd hátradőlt a székében. - Lassan mennem kéne, holnap dolgozom.
- Miért nem mondtad korábban? Akkor nem fecsegek ennyit! - pattantam fel azonnal, és magamra kaptam a dzsekimet.
- Nyugi, azért nem hajnalban kelek. - kuncogott, majd ő is felállt.
- Köszönöm a ma estét, remélem hamarosan lesz még lehetőségünk egy ilyenre. - néztem fel rá, Oliver pedig bólintott.
- Amint van szabad estém, hívlak.  Jó éjt, Rachel. - intett, majd elsétált.
Én is hazafelé indultam, majd Vakarcsot átölelve aludtam el a puha takaróm ölelésében, mosolyogva, mert nem tudtam, hogy a másnap egy szomorú búcsút hoz magával.

Szombat reggel még félálomban másztam ki az ágyból, de sikeresen fejre is estem, mert beakadt a takaróba a lábam. Miért is nem lep meg?  Vakarcs szinte az egész ágyat elfoglalva terpeszkedett, de még így is lelógtak a lábai. Megsimítottam a fejét, majd lementem a konyhába, hogy reggelizzek valamit. Közben kiraktam az ő reggelijét is a tálkájába, majd elmentem felöltözni. Elhatároztam, hogy takarítani fogok, mert arra egyébként nincs időm, most pedig nem igen van más dolgom.
Az ablakokat és az ajtót kitártam, hogy a levegő felfrissüljön, és az egész házat átjárják a napfény kellemes sugarai. Már órák óta pakolászhattam, mikor végül Vakarcs is megjelent mellettem. Azonnal a táljához rohant, és mint aki hetek óta nem evett, úgy vetette rá magát a tápra.
- Lassabban, kis haver, még félrenyelsz. - nevettem ki a habzsoló jószágot, majd kisétáltam a konyhából.


Éppen a szekrényeket törölgettem, amikor kintről éles dudaszó és fékcsikorgás ütötte meg a füleimet. Leraktam a rongyot, és kinéztem az ajtón, de amit ott láttam... örökké az elmémbe égett.
Az autó elszáguldott, vissza sem nézve, otthagyva a földön fekvő kutyát.
Vakarcs az elülső lábaival rúgott párat, de nem kelt fel.
Azonnal mellé rohantam, az ölembe vettem és magamhoz szorítottam. Fényes bundája most vértől és portól volt mocskos. Szemeivel egyenesen rám nézett, esedezett, a bocsánatomért esedezett, amiért kirohant az ajtón, pedig annyiszor mondtam neki, hogy ne.
De hisz tudta, hogy nem szabad. Akkor miért? Miért rohant csak úgy ki?
Szájából kilógó nyelvével a kezemet nyaldosta, kínkeservesen nyüszített, de még így is engem nyalogatott. Mintha nekem lennének fájdalmaim.
Csupán kettőt vakkantott, majd gyönyörű tekintetét örökké elzárta mások elől, szép feje pedig tehetetlenül dőlt oldalra.
Némán zokogva fúrtam az arcomat a szőrébe, a ruhám véres volt, de nem érdekelt. Szorítottam őt magamhoz, mert tudtam, ha elengedem végleg elmegy.
Ha elengedem senki nem fog hazavárni, senki nem fog hozzám bújni esténként, senki nem fog úgy nézni rám, mint ő. Ha elengedem.. elmegy.

De hisz.. már elment.
Elvesztettem.
Még őt sem tudtam megvédeni.
Miért nem figyeltem rá eléggé?
Szánalmas vagyok.
Vakarcs..
Miért futottál ki? Bár ne tetted volna. Még szükségem van rád. Még annyi mindent nem láttál. Még annyi finom ételt nem kóstoltál, és annyi embert nem ismertél.
Miért hagytál itt?
Úgy szeretlek, kérlek ne menj el..

De hiába sírtam, hiába kérleltem, többé nem fordult felém. Többé nem bújt hozzám. Többé nem vágyott arra, hogy simogassam. Többé nem volt.
Olyan volt, mintha homokot szorítottam volna. Minél jobban akartam, minél inkább kérleltem, hogy maradjon velem annál távolabb és mélyebbre került.
Én pedig még csak a fájdalmait sem tudtam enyhíteni.

Elengedtem őt, kicsúszott az ölelésemből, s minden emlékemmel együtt hullott a porba, hogy onnan újra összeszedhessem, és a könnyeimet nyelve vihessem be a hátsókertbe, hogy eltemethessem.
De olyan nehéz volt. Végleg elengedni. Hogy kérheti ezt tőlem bárki is? Hogy elengedjem őt, egy barátomat?

Elment. Hátrahagyott. A szívem pedig megszakadt, új sebet szerezve a többi forradásra.
Elengedtem, ő pedig remélem most már egy sokkal boldogabb helyen van, s tudom, hiába várom, hogy visszanézzen, újra felém szaladjon, újra rám ugorjon, többé nem fog.
Többé nem tünteti el a könnyeimet, emiatt pedig úgy érzem örök életemben zokogni fogok.

35.Fejezet - "Néha minden lány szeretne hercegnő lenni"

"Csak én ülök ébren,  féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, 

az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

Hétfő reggel az egész egyetem olyan volt, mint egy megbolygatott hangyaboly. A legtöbb diák a faliújság előtt csoportosult, és próbálta meglesni, hogy az ő neve is ott van e a beválasztottak között. Szerencsére itt már nem úgy ment, mint a középiskolában, hogy egymásba könyökölve, és félrelökve próbált meg odajutni mindenki. Persze volt, aki ugrálva, vagy esetleg mászva próbált meg közelebb jutni a papírhoz, de ez még belefér azt hiszem.
Jade és Kira egymás kezét szorongatva várta, hogy végre kevesebben legyünk, míg mellém Brad csapódott be a semmiből.
- Na, tudsz már valamit? - túrt bele a hajába, miközben a többi diákot méregette.
- Nincs kedvem ahhoz, hogy összenyomjanak, szóval inkább itt várok.
- Bölcs döntés. - intézett felém egy halvány mosolyt, majd tovább forgolódott. - Nem láttad Samet? Napok óta nem veszi fel a telefonját, és itt se látom. Te találkoztál vele?
Nem igazán tudok kiigazodni Braden, de most tisztán kihallottam a hangjából egy leheletnyi aggodalmat.
- Biztos minden rendben van vele. Őt ismerve lehet bezárkózott a szobájába, és ugyan azt a ruhát rajzolja újra és újra. - mosolyogtam a fiúra, és próbáltam elfelejteni az összevert fiú arcát, aki jelenleg egészen biztos nem a rajzaival foglalkozik, bár, ki tudja.

Amint a diáksereg elkezdett eloszlani, megközelítettük a táblát. Csak az évfolyamokat szedték külön, azt nem, hogy ki milyen ágon tanul, így egy ideig keresgéltem a nevünket a méteres soron. Jó kis időtöltést adtak a diákoknak.
Végül majdnem a legalján találtam meg hármunk nevét egymást mellett.
- Bejutottunk! - kaptam Brad karjához örömömben, mire a fiú először furcsán nézett rám, de aztán egy zavart vigyor kíséretében megveregette a vállamat.
- Bejutottunk. - ismételte meg, ízlelgetve a szót.
- Mi is! - ugrott mellénk csillogó szemekkel Kira.
Észrevétlenül léptem el mellőlük, és gratuláltam Jadenek, ezzel is hagyva nekik egy kis 'magányt'. Hiszen már kiszimatoltam egy ideje, hogy Kira oda meg vissza van a csoporttársunktól, így ezzel is támogatom őket.
Gyorsan küldtem egy SMS-t Harrynek is, mert megígértem neki. Még nem mondtam el neki, hogy miről beszéltem Joshhal, így nem tudja, hogy a bátyám nincs oda az ötletért, hogy újra együtt vagyunk. A válasz szinte azonnal érkezett.
" Akkor azt hiszem ma el kell vigyem az én csodálatos, tehetséges barátnőmet egy ünnepi vacsorára! Készülj, 9-re megyek érted! Csók, szívszerelmed. :D " 
Vigyorogva tettem el a telefont, majd a többieket követve bementem a terembe.

Mike szinte beesett az ajtón, majd mindenkit végigölelgetett örömében. Nem is csoda, hisz mindenki bejutott a csoportunkból. Ezzel máris csodacsoporttá avanzsáltak minket, hisz nem csak, hogy elsőéves létünkre teljesítettük az  elvárt szintet, de ráadásul mindannyian. Nem meglepő tehát, hogy Mike nem győzi fogadni a többi tanár dicséreteit, hiszen neki is mi vagyunk az első osztálya, és máris komoly sikert könyvelhetünk el.
- Egy szó mint száz, hihetetlenül büszke vagyok mindenkire! Nagy szó már eleve továbbjutni. Innentől ne foglalkozzatok semmivel, csak a ruhátokkal! Mostantól az eredetire kell koncentrálnotok, és ne felejtsétek el azt se, hogy egy modellt is kell kerítsetek!
A legfontosabb mégis az, hogy élvezzétek amit csináltok. Igaz, ez a fesztivál nagyszerű lehetőség arra, hogy mindenki összemérje a képességeit a többiekével, de ne hagyjátok, hogy nagy nyomást helyezzen rátok ez az egész, és ha nem sikerül valami ne keseregjetek! - nézett ránk utoljára, mielőtt kilépett volna az ajtón.
Brad ismét a semmiből került mellém, mire majdnem szívrohamot kaptam. Megint. Átható kék szemei kifürkészhetetlenül meredtek a semmibe, majd rám.
- Szerintem Jade jó lenne. - szólalt meg pár percnyi csönd után.
- Igen? - néztem az említett személy felé. Jade, noha már nem bújt a szemüvege mögé, még mindig visszafogottan öltözködött. - Nem lenne neki túl sok a ruhánk? - néztem rá kétkedve, igaz, addigra már nekem is tetszett az ötlet.
- Az egy dolog. Nem igazán érdekel mi az eredeti stílusa. A bőre szép és világos. Ezzel tökéletes kontrasztot alkot a fekete, hosszú haja. Az ajkai kellően teltek, a szemei pedig szépek. Tökéletesen passzol minden a ruhához. Ráadásul pont elegendő virágot tudnánk fonni a hajába. - dőlt előre a székében, majd sejtelmesen mosolyogva felállt mellőlem, de még visszaszólt. - Meg aztán.. úgy hallottam néha minden lány szeretne hercegnő lenni. - mosolygott, majd elindult a lányok felé.

Elmélyülten néztem a fiúra, akivel már annyit beszéltem, mégsem tudok róla semmit. Nem mintha ők annyi mindent tudnának rólam. De... néha úgy érzem hiába nyúlok feléjük, soha nem kerülhetek hozzájuk közelebb. Jaddel már elég jóban vagyunk, de ő sem mondta volna el a titkát, ha nem kapom rajta. Samről csak annyit tudok, hogy random összeverték, Miláéknak van egy beteg, de mindazonáltal tündéri kislányuk, és hogy Mike elvesztette a szerelmét. Ezen kívül semmit. Nem ismerem őket, és akármennyire szeretném, szerintem soha nem leszek elég közel hozzájuk..

Még otthon, készülődés közben is ezeken gondolkodtam. Hogyan ismerhetném meg jobban a csoporttársaimat? Vakarcs mindeközben semmivel sem törődve henyélt az ágyamon, és néha ásított egyet, ezzel is kifejezve, mennyire nem érdeklik a problémáim. Nem is értem miért..
9 előtt pár perccel már a nappaliban voltam, és vártam Harryt. Viszont amikor felhívott nem azzal fogadott, mint amit vártam.
- Ne haragudj édes, de muszáj bent maradni... nem úgy mennek a felvételek, ahogy azt szerettük volna, és néhány dalt is újra fel kell venni.. kérlek ne haragudj. Bepótoljuk, ígérem.
- Ne butáskodj Harry, a munka az első. Majd szólj, ha tudunk menni. Ne maradjatok fent sokáig azért! Jó munkát és vigyázz magadra.
- Szeretlek. - suttogta bele a telefonba édesen, mire az én szívem és szétolvadt a mellkasomban.
- Szeretlek. - mondtam én is, majd a vonal megszakadt.

Mivel az esti programomnak annyi volt, nem igazán volt mit csinálnom. Dühös voltam, és csalódott, de tudtam, hogy ez most tényleg nem Harry hibája.
De amilyen szépen felöltöztem, vétek lett volna csak úgy átvenni a pizsamámat.
Így hát elindultam sétálni, majd betértem egy kisebb bárba. Szerettem társasággal eljárni, de azzal sem volt gondom, ha egyedül mentem valahová. Szerettem gondolkodni, és csak úgy magamba mélyedve kevergetni egy színes koktélt, amíg meg nem untam.
- Nocsak, ritkán látni ilyen szép hölgyet egyedül errefelé. Mi járatban, kedves? - ült le mellém egy talán alig 30 éves férfi, majd magának is rendelt egy italt.
- Csak megszomjaztam. - mosolyogtam rá, majd inkább a pultos lányt kezdtem el nézni, ahogy a poharakat törölgette.
- Csak így? Egymagad? - lepődött meg, majd kortyolt egyet az italából.
- A barátomnak dolga akadt, és nem volt kedvem otthon unatkozni. - sóhajtottam végül. Nem szeretem, amikor vadidegenek érdeklődnek a hogylétem felől, de nem tűnt elmebetegnek a csávó, ezért nem küldtem el melegebb éghajlatra azonnal.

Végül a furcsa szituációból egy kellemes beszélgetés kerekedett. Megtudtam, hogy Olivernek hívják, 27 éves (a borosta becsapott!) és ügyvédként dolgozik.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Rachel! Sajnálom, hogy ennyit raboltam a drága idődből. - mosolygott rám, majd felállt.
- Miért jöttél ide beszélgetni egyébként? - kérdeztem meg hirtelen, mivel foglalkoztatott a gondolat, hisz se telefonszámot nem kért, sőt, még csak be sem próbálkozott nálam.
- Néhány srác nagyon méregetett téged, és nem a megbízhatóbb fajtából. Gondoltam túl leszek a mai jó cselekedetemen. - mosolygott, majd elköszönt.

A bárból kilépve a közeli park felé vettem az irányt. Oliver meglepően kellemes társaságnak bizonyult, remélem még összefutok vele párszor.
Ezekkel a gondolatokkal ültem le egy lámpa alatti padra, majd hátravetve a fejemet, csukott szemmel élveztem a kellemes, hűvös szellőt.
Sokáig ültem ott, magamba mélyedve, semmivel sem törődve. Néha jól esik a sötétségbe révedni, semmivel sem foglalkozni.
Mikor legközelebb kinyitottam a szemeimet, egy alak rajzolódott ki előttem a sötétben. Hirtelen a szívem is megállt. Mióta lehet ott? Mit akarhat?
Az ijedtségtől mozdulni sem tudtam. Csak néztem a fekete alakot, ahogy egyre közelebb jön, majd az arcára rávetül a lámpa fénye.
Sam még mindig kékes arca, és hatalmas, barna szemei néztem vissza rám.
- Te meg mit csinálsz itt? - nézett rám meglepődve, majd leült mellém a padra.
- Sétáltam, iszogattam, most meg itt vagyok. Nincs jobb dolgom. - mosolyogtam rá, mire furcsán kezdett el méregetni.
- És a barátod?
- Dolgozik. - sóhajtottam kelletlenül. Igaz, nem mondom, de néha nagyon is idegesít, hogy Harry nem lehet velem amikor akarom. De ennyi belefér, azt hiszem.
- Ó... de remélem nem azért járkálsz így kiöltözve erre, hogy találj valakit, aki ráér. - viccelődött, mire én is nevetve rázni kezdtem a fejem.
- Nem, dehogy is. Csak unatkoztam volna otthon.
- Ja, értem miről beszélsz. Engem is kikészített már a négy fal. - sóhajtott, majd elővett egy cigis dobozt.
- Dohányzol? - lepődtem meg, mert nem gondoltam volna róla.
- Már vagy 5 éve. A gimiben kezdtem, aztán rajtam maradt. Kérsz? - nyújtotta felém a dobozt, mire elfogadtam. - Te is? Szerintem én jobban meg kéne lepődjek. - nevetett, majd eltette a dobozt.
- Már egy ideje abbahagytam, furcsa, sokkal jobban érzem most már magam. - néztem rá, majd egyszerre szívtunk mélyet a szálunkból. Az ismerős, rég elfeledett íz ismét a számba költözött, ettől pedig kirázott a hideg.
- Szerintem én egy napot nem bírnék nélküle. - fújta ki a füstöt, majd már szívta is a következő adagját.
- Nem olyan borzalmas. - Egyébként.. minden rendben van? - néztem felé fél szemmel, nem tudva, hogy beszélhetünk e ezekről a dolgokról.
- Egyébként igen. - mosolygott magában - A doki szerint kutya bajom, adott egy rakatnyi gyógyszert, de azt mondta, hogy ne egyszerre vegyem be, mert még másnap is találkozunk akkor. - nevetett fel, de koránt sem volt olyan vidám a hangja, mint azt megszoktam. Mintha az egész fiú elkezdett volna halványodni. Megszürkülni.
- Bánt valami? - kérdeztem rá, mire csak megrázta a fejét.
- Gondolom? Csak amolyan.. szerelmi bánat, azt hiszem? - nézett rám, egyik szemöldökét felhúzva, mintha nem tudná, hogy mit is kéne mondjon. Mintha nem tudná, hogyan fogalmazza meg?
- Gondok vannak a barátnőddel?
- Bárcsak.. - vakarta meg a tarkóját, én pedig végleg elvesztettem a fonalat.
- Hát.. nem tudom mi lehet a baj, de biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. - tettem a kezem a vállára, s ismét megajándékozott egy kedves mosollyal.
- Remélem. Egyébként tényleg annyira meglepő, hogy dohányzom? Belőled se nézné ki az ember. Bár...ezzel a rahedli tetkóval, amit magadra varrattál.
- Meglepő, de nem halok bele a sokkba. És hé! A tetkóim szentek, ne piszkált őket. - fújtam fel az arcomat, haragot tettetve.
- Ó, dehogy is! Nekem is vannak. Imádom őket. - vigyorgott kitartóan.
- Komolyan? Mutasd meg! . csillantak fel a szemeim, mire nemlegesen megrázta a fejét.
- Ha itt elkezdenék vetkőzni, még azt hinnék valami perverz vagyok, aki ártatlan kislányokra támad.
- Nem kell ahhoz vetkőznöd szerintem... - húztam fel a szemöldököm, mire játékosan vállba bökött. - És még erőszakos is vagy! - emeltem fel a hangomat, ismét megjátszva a sértődöttet.

- Szerintem ideje hazamenni. Késő van. Hazakísérlek, rendben? - állt fel a padról, majd a kezét nyújtotta, és engem is felsegített.
- Biztos?
- Ne aggódj, úgy se vár haza senki már. - indult el, én pedig némán lépkedtem mellette, továbbra is összezavarodott gondolatokkal, próbálva megfejteni a mellettem sétáló fiút, aki napról napra bonyolultabb lett számomra.
Hová lett a mosolya? Az igazi, fénylő, melengető mosolya?




Elnézést kérek, amiért múlthéten nem hoztam részt! Beteg voltam, nem volt kedvem létezni sem igazán, hét közben pedig egyszerűen nem volt annyi időm, hogy leüljek írni!
A megjegyzéseitekre azért válaszoltam! :)
Ezúton is szeretném megköszönni azt a rengeteg támogatást, amit kapok! :) <3

34.Fejezet - Főnix

"Higgy bennem.. másra nincs is szükségem."

Harry karjai gyengéden ölelték át a derekamat. Bőrének kellemes melegétől az enyém is minduntalan bizseregni kezdett. A kanapén feküdtünk, én Harry mellkasára döntöttem a fejemet, s néha apró csókokat hintettem az állára. A kék pokróc amivel betakart minket puha anyagával rejtett el minket a kíváncsiskodó tekintetek elől, igaz, nem mintha lenne itt bárki is rajtunk kívül.

Olyan volt, mintha végleg hazaértem volna. Végre tényleg megnyugodhatott a lelkem.
Annyira fáradt voltam már. Fáradt, mert mindig történt valami, ami fejfájást okozott nekem. A szívem is egyre nehezebben akarta mozgásra bírni magát a mellkasomban.
De most... az én meggyötört, több sebből vérző szívem meggyulladt. Lángolt, s a két szemem előtt vált hamuvá. S abban a pillanatban a hamvaiból előbújt egy új.
Apró volt, de a tudás amit a régi őrzött benne is ott volt.
Új esélyt adott nekem. Engedte, hogy elvonatkoztassak a régi emlékeimtől, és újrakezdjem.
Lehetőséget adott, hogy újra őszintén mosolyogjak. Hogy ne törődjek semmivel.
Hogy újra szeressek.

Harry gyengéden cirógatta az arcomat. Olyan voltam, mint egy jóllakott kismacska. Szorosan bújtam hozzá, és nem sok hiányzott, hogy tényleg dorombolni ne kezdjek kényeztető érintései alatt.
Azonban nem sokáig élvezhettük a közös csendet, mivel Vakarcs megunta, hogy a kanapé foglalt, így nemes egyszerűséggel ránk ugrott.
- Ne, Vakarcs! Rossz kutya! Nehéz vagy! Le! Azt mondtam le! - próbáltam meg lelökni, de erre csak megnyalta az arcomat, és tovább helyezkedett rajtunk. Fejét az enyém mellé tette, így olyan volt, mintha egymás szemébe néznénk. Harry másik keze ekkor már őt is simogatta.
Vakarcs nagy, barna szemei okosan csillogtak, és olyan volt, mintha azt sugallta volna felém, hogy jól döntöttem.
Büszke rám, mert képes voltam továbblépni.
Talán furcsa, hogy ilyenekre gondolok, de nem tudok mit tenni, ez jutott eszembe ahogy belenéztem a szemeibe.
- Elmegyek zuhanyozni. - ültem fel mellőle végül, és magam köré tekertem a pokrócot.
- Hé! Ne vidd el.. Jó vagy nélküle is. - kuncogott Harry, majd elkezdte 'csábosan' húzogatni a szemöldökit.
- Persze..  - forgattam meg a szemeimet, majd elindultam fel az emeletre. - Ja, és nincs leskelődés! - szóltam vissza, mire tettetett felháborodással nézett vissza rám.

A langyos víz mind a testemet, mind a lelkemet kényeztette. Az eper illatú tusfürdőm belengte az egész fürdőszobát, ezzel még inkább ellazítva engem. Megfeszült izmaim elernyedtek, s az arcom pírban égett.
Micsoda teste van.. szentséged ég! 
Nos, igen... azt hiszem mostantól nem csak a mosolya rabja vagyok.
A köntösömet magamra kapva léptem ki a fürdőszobából, egyenesen a háló felé véve az irányt. Először csak bekukucskáltam, hogy Lucy ébren van e, de hirtelen megpillantottam Harryt, ahogy a kislány mellett ül a földön, és a hajával játszik.
- Mit csinálsz? - léptem mögé, és a vállára tettem az egyik kezemet.
- Csak azon gondolkodtam, hogy el fogja e mondani Jade valaha Niallnek, hogy van egy gyerekük? - nézett fel rám szomorúan.  - Niall jó gyerek. Megérdemelné, hogy tudja. Biztos vagyok benne, hogy a felhőkön sétálna, ha megtudná..
- Honnan tudtad..? - lepődtem meg, hogy kérdés nélkül tudta kié Lucy.
- Csak rá kell nézni. Az előbb kinyitotta a szemeit, de vissza is aludt. Ki ne ismerné fel azokat a szemeket? - mosolygott fel rám szomorkásan.
- Tudod.. ez Jade döntése. Én is örülnék neki, ha megbeszélnék ezt az egészet. Egyiküknek sem jó... hisz még mindig szeretik egymást.
- Jó lenne ha elmondhatnám neki..
- Te is tudod, hogy nem avatkozhatunk bele. - sóhajtottam szomorúan.
- Mi lenne, ha beszélnénk Jaddel? Érte jön ma, nem? Lehet jobb belátásra tudnánk..
- Harry...
- De..
- Majd én beszélek vele. Kérlek, ne mondj semmit Niallnek. - öleltem át hátulról.
- Megígérem. - bújt jobban a karjaim közé, mire még szorosabban húztam magamhoz.


Nem sokkal később, hogy Harry elment, Jade esett be az ajtómon.
- Ne haragudj, Rachel! Remélem nem volt semmi baj. Még egyszer nagyon köszönöm, hogy vigyáztál rá! Lehet holnap már be is tudjuk fejezni az egészet. Tudnál rá vigyázni holnap is? - darálta el egy szuszra szegény, aztán leültettem a konyhában. A kanapét még túl khm frissnek ítéltem meg.
- Dehogy, imádni való! A parkban is nagyon jól elvolt. - nevettem fel, majd átadtam neki a már órák óta mélyen alvó kislányt.
- Jó ezt hallani. Sajnos az iskola miatt nem tudok vele minden nap kimenni sétálni, de örülök, hogy most ezt is bepótoltátok. - simított végig a göndör hajzuhatagon, mire Lucy ajkai mosolyra húzódtak még így, álmában is.
- De.. lenne itt valami.. - kezdtem bele, majd elmeséltem neki a félreértést Harryvel, és hogy miről beszélgettünk.
- Én.. nem is tudom mit mondjak. Először is, köszönöm, amiért megkérted, hogy ne mondja el senkinek. És értékelem, hogy ennyire aggódtok értünk. Aranyosak vagytok. Tényleg. - mosolygott rám őszintén, mire én is megnyugodtam. - Az igazság az, hogy szeretném elmondani Niallnek... valójában már régóta el akarom, de tényleg nem tudom hogyan... Mindig arra gondoltam, hogy ha elmondanám neki, és kiderülne, megcsappanna a rajongóik száma, és ezért megutálni minket. - hajtotta le a fejét, s a cipőjét kezdte el nézegetni.
- Ne beszélj hülyeségeket. Biztos vagyok benne, hogy még mindig nagyon szeret téged, és meg fogja érteni! Mindemellett a banda is mellettetek fog állni. A menedzsment pedig megfogja kapni amit megérdemel! - fogtam meg a kezét, Jade pedig egy hálás pillantást vetett felém.
- Annyira hálás vagyok Rachel.. Nem is tudom.. hogyan tudnám meghálálni.. - kezdett el könnyezni, én pedig azonnal egy zsebkendőt nyomtam a szabad kezébe.
- Egy 'köszönöm' is megteszi. - öleltem magamhoz.

Jade még sokáig volt nálam. Átbeszéltük az elmúlt pár évet, hogy mik történtek velünk, és áradoztam Harryről, Jade pedig hüledezett, hogy Harry milyen volt régen. Beszéltünk a többiekről az Egyetemről, az órákról, és a versenyről is.
Végül 9 óra körül elköszönt tőlem, és hazamentek.

A kanapén fetrengve jutott eszembe, hogy fel akartam hívni Josht. Előkapartam a telefonomat az asztal alól, és már hívtam is. A 3.-dik csengés után fel is vette.
- Rachel! - szinte bele kiáltott a telefonba, de tisztán éreztem mennyire örült nekem.
- Josh! - szóltam bele én is, majdnem elsírva magamat.
- Hogy vagy? Jobban? Jól érzed magad? Milyen a suli? Találtál barátokat? Eszel rendesen? Elég a pénzed? - zúdította rám a kérdéseit azonnal, mire nevetve leintettem.
- Nyugi bátyó, teljesen jól vagyok. Az Egyetem csodálatos... lesz egy fesztivál néhány hónap múlva. Eljössz? Ha bejutunk, akkor a mi ruhánkat is be fogják mutatni. És egyébként meg, nem általános iskolás vagyok.. ne kérdezz ilyeneket. De amúgy igen, találtam rengeteg érdekes barátot.
- Ennek örülök. Még szép, hogy elmegyek! Az első sorból fogok tapsolni, amikor megnyeritek! - nevetett fel, mire én is elmosolyodtam. Jó volt újra hallani a hangját - és ne haragudj, de mindig a kishúgom maradsz. Jogomban áll ilyeneket kérdezni.
- Jó, most az egyszer elnézem.
- Egyébként.. ez csak egy ártatlan kérdés, de.. sok dolgot lehet mostanában az újságban olvasni. Mivel a húgom vagy, nem fogom mindegyiket elhinni, és bedőlni nekik. Szóval.. mi az igazság? - lett halkabb a hangja, mintha attól félt volna, hogy veszekedni kezdek vele, maiért felhozta a témát.
- Újra Harryvel vagyok.  - mondtam ki hirtelen, Josh pedig megnémult a túloldalon.
- Most viccelsz, ugye? - szólalt meg végül, pár percnyi hallgatás után.
- Nem.. én tényleg..
- Rachel, miért? Nem emlékszel mi történt legutóbb? Megbántott téged! Térj már észhez. Hogy bocsáthattál meg neki? Ő nem is ember..
- Kérlek hagyd abba! Szeretem őt, Josh. Szeretem Harryt. Megpróbáltam gyűlölni őt, ellökni magamtól, de nem ment. Kérlek értsd meg. Ez az én döntésem.
- Hát persze. De ha megint átver, remélem tudod mit fogok mondani.
- Mindenki megérdemel egy második esélyt! - keltem a védelmére, hasztalanul.
- De ő nem! Egyáltalán nem! - kelt ki magából hirtelen - Mivel a húgom vagy, tisztelni fogom a döntésedet. De ne akard, hogy örüljek is neki. Szerintem hibázol.
- Azt hittem mellettem fogsz állni.. - sírtam el magam kétségbeesésemben.
Josh, aki mindig mellettem állt.. Josh, aki kitartott mellettem.. most megkérdőjelez, és kételkedik bennem.
- Higgy már bennem legalább egy kicsit!
- Én hiszek benned, Harry az akiben kételkedem..
- Josh...
- Kérlek, ne sírj Rachel.. kérlek ne.. Ne haragudj rám, de akkor is meg kell értened, hogy fenntartásaim vannak vele szemben. - próbálta menteni a menthetőt.
- Mi lenne, ha a fesztiválon meggyőződnél arról, hogy jól döntöttem? Kérlek.. bízz bennem.
- Rendben. Akkor ott minden kiderül. De ha addig megbánt, nyugodtan hívj fel, és már ott is vagyok.
- Remélem nem lesz rá szükség.
- Én is.. - sóhajtottam fel, mire ő is ugyan azt tette.
- Ameddig képes megvédeni a mosolyodat, addig azt hiszem nincs okom félni.. de azért még nem vagyok teljesen biztos ebben.
- Majd ha itt leszel, akkor biztos leszel.
- Szeretlek, húgi.
- Én is téged.. - töröltem le a könnyeimet, majd elköszöntem tőle, és leraktam a telefont.

33.Fejezet - Barátok

"Maradj velem, szoríts magadhoz, csókolj meg, ne engedj el soha többé."

Az egész éjszakát a kórházban töltöttem Sam ágya mellett. A mindig mosolygós és életvidám fiú most sápadt arccal, és lekonyult ajkakkal szuszogott halkan. Az arca tele volt sebekkel és zúzódásokkal. Az orvost addig kérleltem, amíg meg nem nyugtatott, hogy nincs semmi komoly baja. Igaz, összeverték mint egy kóbor kutyát, de megúszta egy repedt bordával és néhány fájdalmas folttal.
Felfogni sem tudom mit akarhattak tőle azok a srácok. Csak szórakozni? Az eszem megáll. Ilyennel szórakozni.
Aggódó tekintettel néztem Samre, aki  a homlokát ráncolva nyöszörgött, majd aludt tovább.
Még csak reggel 6:30 volt, így bőven volt még időm, mielőtt el kellett volna mennem Jadehez.
Harrytől pedig még este kaptam egy üzenetet, hogy kiütötte a lázcsillapító, ezért nem válaszolt. Szegény lehet azt hiszi haragszom rá, mert nem válaszoltam neki.
Már lassan negyed órája néztem az alvó fiút, aki álmában akaratlanul ugyan, de az ottfelejtett kezembe kezdett el kapaszkodni, s nem akarta elengedni.
A kórházi szoba falait kezdtem el fixírozni, mikor hirtelen jobban rászorított a kezemre. Amint odakaptam a fejem, egy álmos tekintettel találtam szembe magam.
- Rachel? - szólalt meg halkan, rekedtes hangon - Mi történt? Miért vagy itt? - megpróbált felülni, de azonnal vissza is esett a puha párnák közé.
- Nyugodj meg, egy kórházban vagyunk. Muszáj volt behozassalak. Nagyon rosszul néztél ki. - kezdtem el magyarázkodni, miközben a kezét simogattam a hüvelykujjammal, amit azóta sem engedett el.
- Úristen.. ne haragudj. Mióta vagy itt? Nem hiszem el, hogy látnod kellett. - húzta fel magát az ágyon, és megpróbált felülni. Az arca szinte azonnal fájdalmasan torzult el, de hamar rendezte a vonásait.
- Megrepedt az egyik bordád. Semmi komoly, de néhány napig jó lenne, ha nem erőltetnéd meg magad.
- Remek. - túrt  hajába a szabad kezével, majd amint észlelte, hogy a másik hol van, kirántotta az enyémből. - Bocsánat..
- Ugyan, ez semmiség. A mappád is nálam van. - nyújtottam felé - Sajnos.. néhány rajz tönkrement. Ne haragudj.
- Inkább neked kéne haragudnod rám. Az egész éjszakát mellettem kellett töltened, és még most is velem kell foglalkozz. Csak problémát okozok neked. - hajtotta le a fejét lemondóan, majd a megmaradt rajzait kezdte el átnézni.
- Ne hülyéskedj már, barátok vagyunk. Csak nem hagyhattalak ott! - ütöttem gyengéden a fejére, mire hitetlenkedve nézett rám.
- Barátok? - kerekedtek ki a szemei még jobban.
- Igen, azok. Mégis mit hittél? - döntöttem oldalra a fejemet.
Sam hitetlenkedő arca először egy halvány, majd egy már-már fülig érő vigyorrá érett.
- Ez esetben.. köszönöm. - mosolygott rám továbbra is, mire viszonoztam a gesztust. Igaz, az én mosolyom nem volt olyan vidám, erőteljes, és csillogó, de akármeddig is próbálkoznék, soha nem tudnék úgy mosolyogni, mint Sam. Olyan, mintha a nap mosolyogna rám. Elvakít, elűzi a sötétséget mellőlem, felmelegít.
Mintha varázsereje lenne.

- Egyébként... mit akartak tőled azok a bunkók? Nem úgy néztek ki, mint akikkel te valaha is barátkoznál.
Sam tekintete elkomorult, az ezerwattos mosolya pedig eltűnt.
- Ez.. Nem hiszem, hogy továbbra is barátkoznál velem, ha elmondanám, szóval inkább.. lehetne, hogy hanyagoljuk? - kérdezte remegő hangon, kétségbeesetten.
- Nem létezik olyan indok, ami miatt képes lennék eldobni egy barátomat. - erősködtem, de semmire nem mentem vele.
- Rachel, te egy nagyon aranyos lány vagy. Tényleg, de ez nem olyan téma, amiről.. szeretek másokkal beszélgetni.
- Rendben, de ugye tudod, hogy ha bármire szükséged van, akkor szólhatsz nyugodtan.
- Persze, és köszönöm. - varázsolt még utoljára az ajkaira egy széles mosolyt.

- Ó, és Rachel.. kérlek erről ne beszélj senkinek.

9 után pár perccel már Lucyval a kezemben sétáltam ki Jade otthonából. Ő rohant is, hogy elérje a buszt, és mehessen Kirához.
A kislány szőke fürtjei szanaszét álltak, hatalmas kék szemei pedig úgy ragyogtak, mint a drágakövek.
A babakocsiból kémlelte a körülötte lévő dolgokat. Mindenen ami új volt először meglepődött, majd kacarászva próbálta megérinteni, esetleg megenni...
A körülöttünk lévő emberek mind utánuk fordultak, ahogy meghallották a kislány hangos, fülbemászó kacagását. Egyszerűen elragadó volt.
Igaz, Niallel alig váltottam eddig pár szót, de biztos voltam benne, hogy a kislány minden szempontból rá hasonlít. Harry szokott nekem mesélni történeteket, és dolgokat, amik aznap történtek a Stúdióban, vagy az egyikük házában.  Tudtam már, hogy neki is istenadta tehetsége van ahhoz, hogy az embereket jobb kedvre derítse. Hogy ha Niall mosolyog, akkor mindenki más is. Ameddig ő ott van, addig mindent rendbe lehet hozni. Tudtam, hogy mennyit tett azért, hogy Harry és Zayn között normalizálódjon a helyzet.
Miután alig pár nap alatt szétterjedt, hogy Zayn exe most Harryvel kavar, a két fiú majdnem egymásnak ugrott. Zayn támadta Harryt, hogy minden az ő hibája, Harry pedig azzal védekezett, hogy mindig is őt szerettem.
Zayn pedig ezt pontosan jól tudta. Tudta egész végig.. hogy valójában kiért dobban hevesen a szívem.
Nem tudom mi lett a vita végkimenetele, ezt is csak Harrytől hallottam. De nagyon remélem hogy nem miattam és az önzőségem miatt ment tönkre egy barátság.

Szerettem volna meglátogatni Samet, de Lucyval ez lehetetlen volt. Jade megkért rá, hogy ne beszéljek róla senkinek. Így is tettem, ezért inkább a közeli parkba indultam. Nem akartam sokat maradni, mert szegény Vakarcs nem kapott tegnap enni, mivel nem mentem haza.
Lucyt kivettem a babakocsiból, és egy pokrócot előhalászva leültettem a fűbe.
Hangosan kacarászva fedezte fel a fű érintését, a madarak énekét, a pillangókat, és a virágokat, amik az enyhe szélben ide-oda lengedeztek.
Többen megálltak mellettünk, akik szintén kisgyerekkel voltak. Igaz, Lucy volt a legfiatalabb, és szerintem a legtündéribb is.

Miután a kis hercegnő ki szórakozta magát elindultunk hozzám.
Lucyt felvittem a szobámba, és betakargattam, s már mélyen is aludt.
- Tessék te drága. - tettem le Vakarcs elé mosolyogva a teletömött tálkáját, aminek azonnal neki is esett. A fejét simogatva gyönyörködtem benne, hogy máris hogy megnőtt, mikor is megcsörrent a telefonom. Szinte vadállatként vetődtem felé, nehogy felébressze Lucyt.
- Igen? - szóltam bele halkan, igaz ha rendes hangerővel beszélnék se ébreszteném fel a fent alvó kislányt.
- Rachel? Miért suttogsz? - nevetett a telefonba Harry, majd szinte azonnal köhögőrohamot kapott.
- Te még mindig beteg vagy? - lepődtem meg.
- Mivel tegnap nem jöttél már át, hogy meggyógyíts... pedig biztos elmúlt volna néhány gyógycsók után. - kuncogott a telefonba, mire halkan felnevettem. - Nem akarsz most eljönni? Unatkozom egyedül ebben a szállodai szobában. - változtatta el a hangját, és így olyan volt, mint egy kisfiú.
- Ne haragudj, de most nem tudok átmenni. Estig dolgom van. - szomorodtam el, mivel hiába szerettem volna azonnal rohanni hozzá, nem tehettem.
- Azt hittem befejeztétek már a sulis cuccokat egyenlőre.
- Igen, azt be. Most más dolgom van.
- Értem.. A tegnap esti üzenetemre sem válaszoltál. Aludtál?
Mivel Sam megkért, hogy ne beszéljek senkinek arról, ami történt, így hazudnom kellett Harrynek.
- Igen.. - mondtam halkan.
- Miért suttogsz?
- Mert fent alszik még L... - haraptam be az ajkaimat, ezzel elharapva a mondatot.
- Mi? Ki van nálad? - lett egyre számon kérőbb a hangja.
- Semmi, semmi. Most mennem kell Harry, ne haragudj. - nyomtam ki a telefont lemondóan.
Utálok hazudni neki. Tudom, hogy azonnal átlát rajtam. Gyűlölöm, amikor ezt kell tennem akárkivel is.

Inkább leültem a kanapéra (Nem volt rajta új rágásnyom!) és elmerültem valami csöpögős romantikus sorozatban, amiben senki nem tudott semmit, de azért mindenki nagyon okos volt.
Próbáltam nem elaludni, mert ha az megtörténik, nem biztos hogy felébredek, ha Lucy felsír.
Ahogy elkezdtem nyújtózkodni a kanapén, valaki ráfeküdt a csengőre, és nem tervezte elengedni.
Ismét vadállatként galoppoztam oda, majd szinte kitéptem az ajtót. Már majdnem elkezdtem kiabálni a kelletlen vendéggel, mikor is rájöttem, Harry áll velem szemben, sálban és sapkában a legnagyobb hőségben.
- Megbolondultál? - sziszegtem, mire megilletődve nézett rám.
- Inkább te vagy az, aki megbolondult! Tegnap este nem válaszoltál, ezért azt hittem megharagudtál. Reggel sem hívtál, és nagyon aggódtam miattad. Mikor meg felhívlak, akkor nem adsz épkézláb magyarázatot, és beközlöd, hogy valaki alszik nálad? Aztán meg csak úgy kinyomsz? Tudod te mennyire megijedtem?
Ki a fene van nálad?
Megdermedve figyeltem a lihegő, kipirult arcú fiúra, aki addigra már be is lépett a házba.
- Harry... te féltékeny vagy? - néztem rá hitetlenkedve, majd kitört belőlem a nevetés.
- Már hogy ne lennék? Azonnal mutasd meg ki van itt! L, ugye? Ki ez? Levi? Leo? Lewis? Leonard? Lauren?
- Harry.. ennyire nem bízol bennem? - szontyolodtam el, amint meghallottam a vádaskodását.
- De, persze, én csak.. - kapott a fejéhez, mire megfogtam a kezét, és felhúztam magam után a lépcsőn. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és bekukucskáltam, majd jobban kitártam, hogy Harry is belásson.
- Lucy. - suttogtam, majd hátat fordítottam neki, és elsétáltam.
Nagyon régóta szeretem és ismerem Harryt, így eltudom képzelni, ahogy a gondolataiban üvölt, hogy mennyire idióta volt. Lehet haragudnom kéne rá, de én is beismerem, hogy túlságosan félreérthető voltam. Emellett.. elragadónak tartom, hogy azonnal iderohant, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy laposra veri az ismeretlen 'L'-t, igaz, állni alig tud a láztól.

- Rachel, annyira de annyira hülyén érzem magam.. - állt elém a nappaliban.
- Nem is tudom mivel tudnál kiengesztelni. - néztem fel rá, majd felsóhajtottam. Harry szinte azonnal kapcsolt, hogy csak szórakozom vele.
- Esetleg egy csókot az ifjú hölgynek? - hajolt közelebb, mire elfordultam, és csak az arcomra tudta adni.
- Nem is tudom... kezdem unni. - fordultam el tőle, mire a karjait a derekam köré fonta, és úgy ölelt magához. A hajamat gyengéden félrehúzta, s puha csókokkal kezdte el belepni a nyakamat és a kulcscsontomat.
- Nem is tudom... - dőltem a vállának, ezzel több teret adva kutakodó ajkainak.
- Hmm... - gondolkodott el, majd egyetlen mozdulattal a kanapéra lökött, s már rajtam is terpeszkedett. - Ez talán majd elnyeri a tetszését.
- Biztos benne? - húztam fel a szemöldököm, mire pajkos fény csillant a szemeiben.
- Egészen biztos vagyok benne.. - csókolt meg, majd egyre lejjebb haladt - hogy ezek után - elkezdte kigombolni az ingemet - csak a nevemet akarod majd nyögni. - vigyorgott rám, majd ajkai újra az enyémek után kaptak.
Martam, húztam, majd gyöngéden csókoltam felpuffadt ajkait, amikből már a vér is kiserkent a vad marcangolástól.

Újra a karjai között lehettem, s újra átélhettem, ahogy a csillagos égen is túl röpít egyetlen mozdulatával.



Sziasztok! :) Próbáltam egy hosszabb fejezetet összedobni, csak hogy tartsam bennetek az erőt így a sulikezdés előtt egy nappal. :) Remélem elegendő energiát kapott mindenki. :)
Mostantól megpróbálok minden hétvégén hozni új részt. :) Remélem sikerülni fog.
Mindenkinek rengeteg erőt, kitartást, és jó szórakozást kívánok az új tanévhez! :)
Próbáljuk meg mindannyian kihozni a maximumot ebből az évből! :)
Remélem mindenkinek jól fog telni! :)
Köszönöm, hogy elolvastad! <3

32.Fejezet - Sam

" Nincs olyan művész, aki megengedheti magának, hogy a kezei megsérüljenek. 

Ha még is megtörténik, oda az élete."

Szerintem senkit nem lepek meg azzal, ha azt mondom, jelen pillanatban én vagyok a világon a legboldogabb ember. Olyan érzés, mintha újjászülettem volna. Harry minden egyes csókját csodának fogtam fel.
Tényleg olyanok voltunk, mintha semmi sem történt volna.
Ugyan olyan könnyedén hozott zavarba, s a karjai között is ismét ráleltem arra a régi, kényelmes, melengető érzésre, ami miatt az egész lényem szerelmesen olvadt szét az ölelésében.

- Annyira sajnálom, hogy ennyit kellett rám várnod. - tolt el magától gyengéden, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Én azonban nem tudtam ezzel törődni abban a pillanatban. A kép ami elém tárult túlságosan is magával ragadott. Harry egyébként is telt ajkai most nedvesen és duzzadtan virítottak a heves csókcsatáink után. Smaragdként emlegetett szemeiben a még mindig égő mécsesek és az én arcképem tükröződött.
- Nem érdekel. - suttogtam végül miközben homlokomat az övének döntöttem, s csak néztünk egymás szemébe kitudja meddig, némán, csodálattal.
A nap már csaknem teljesen eltűnt, így erőt vettünk magunkon, és elindultunk visszafelé. Miközben Harry visszafelé lapátolt, és a csónak oldalán elfekve néztem a vizet, s dugtam bele az ujjamat, ezzel egy újabb csíkot húzva a csónak által egyébként is zavaros vízbe.
Amint megérkeztünk a partra, Harry kiugrott a csónakból, s felém nyújtotta a kezét. Mivel már az orromig sem láttam szerencsésen beleakadt a lábam a csónak oldalába, ezzel sikeresen belefejelve az iszapos vízbe, de ráadásként magammal rántva Harryt, aki szerencsés volt, és szárazra esett. Rám.
- Jól vagy Rachel? - nevetett fel hangosan, és előtúrta a zsebéből a telefonját, hogy legalább annyit lássunk.
- Tökéletesen. Azt leszámítva, hogy tele van a szám sárral, és lehet lenyeltem egy békát.
- Na gyere ide te... - húzott fel maga elé, és a pólóját levéve elkezdte azzal az arcomat törölgetni. Én pedig némán tűrtem, ahogy gyengéden megtisztítja az arcomat. Zavarban voltam, nincs mit tenni. - Olyan szép vagy, hogy még a sáron keresztül is megbabonázol. - hajolt újra közel hozzám, mire könnyek szöktek a szemembe.
- Ez nem mindennapi csajozós szöveg. A sajátod? - kuncogtam fel, mire lemondóan sóhajtott.
- Igen, de másoknál érdekesebb reakciót vált ki.
- Ó, szóval minden lányt idehozol, és szándékosan úgy csinálod, hogy beleessenek a vízbe? - kérdeztem tetetett haraggal a hangomban.
- Igen, ha mégsem sikerül, akkor meg belököm őket.
- Hogy mit csinálsz? - néztem rá ijedten, de mire kettőt pislogtam már ismét a vízben találtam magam.
- Harold... remélem tudod hogy most mit tettél. Én már eleve vizes és sáros voltam! Minek löktél be még egyszer? - háborogtam, mire kacagva mellém lépett.
- Mert vicces. - húzta hatalmas mosolyra ajkait, majd a kezét nyújtotta. De nem eszik olyan forrón azért azt az almás pitét, így azzal a lendülettel behúztam magam mellé.
- Igazad volt, tényleg vicces. - néztem vigyorogva a meglepett fiúra.
- Te kis.. - ült fel, s magára húzva ismét elterültünk a sáros vízben.
- Szóval az elődeim nem csinálták ezt? - mosolyogtam rá, amint felültem az ölében.
- Senki nem volt ilyen bátor. - simított végig az összeragadt hajamon.
- Pedig én minden eddigi barátommal eljátszottam ezt. - utánoztam le a mozdulatát.

Természetesen tudtam, hogy én vagyok az első akit idehozott, és ő is pontosan tudta, hogy rajta kívül nem volt más az életemben.

- Ideje visszamenni. - állt fel, s húzott maga után. Harry tenyerei nagyok, puhák, és melegek voltak. Ahogy körbefonta az én apró kézfejemet akaratlanul is eszembe jutott, hogy régen is ugyan úgy elveszett az enyém az övében. S én is őbenne.

Az időjárásnak hála akár az egész éjszakámat tölthettem volna vizesen, akkor sem fáztam volna meg. Harry viszont amolyan karma szinten másnap köhögve hívott fel, hogy én is beteg lettem e. Miután szépen kiröhögtem őt jobbulást kívántam neki, és megígértem, hogy meglátogatom amint végeztem az iskolában. Azt már nem említettem, hogy Jadehez is fel szándékozom menni, hogy legalább egy fél órát tudjak a kis picurral tölteni.
Mivel már csak 3 hónapunk és 19 napunk volt a fesztiválig, az egész iskola megtébolyodott. Kiderült, hogy a vázlatokat  még ezen a héten le kell adni,  Sam pedig rájött, hogy a rajza pocsék, tűrhetetlen, elfogadhatatlan, kritikán aluli, ezért megállás nélkül rajzolt. Egyébként semmi baj nem volt a tervekkel, mindegyik csodálatos volt, az árnyalatok harmonikusak voltak, a kiegészítők feldobták, a cipő csak úgy vonzotta a tekintetet, de a rajzon lévő modellnek még mindig nem colt arca. Azaz nem tudtuk kin mutatjuk be a ruhát.
Mivel eddig mindenből csak prototípust csináltunk hamar találnunk kellett egy modellt, akinek a méreteire csinálhatjuk a ruhát. Sam még aznap leadta a tökéletes rajzot a prototípusokkal. Egy cipőt, néhány kiegészítőt, és a ruha szoknyarészét.
Ez amolyan szabály volt, hogy addig nem lehet elkezdeni a végleges ruhát, ameddig a rajzodat be nem választják, mert akkor sokan koppannának, hogy elkezdték csinálni a semmiért.
- Szép munka volt srácok. - veregettem hátba mindkettejüket. Brad csak bólintott, Sam pedig a remegő kezeit nézte, és valami olyasmit suttogott, hogy haza kell mennie, és az alapoktól megtanulnia ruhát tervezni.
Hát igen.. Sam már már igazságtalanul tehetséges, de hiába, mindig jobb akar lenni. Ezért is szeretem annyira.

- Jade! - szaladtam hozzá, épp hogy elkaptam mielőtt hazaindult volna.
- Rachel, egész nap nem láttalak. - mosolygott rám kedvesen.
- Tudom, Sam megőrült, én meg maratoni varrásba kezdtem, hogy ma leadhassunk mindent, és a következő pár nap szabad lehessen mindannyiunknak.
- Komolyan? Mi szerintem épp hogy le tudjuk majd adni. Tudod.. nekem Lucy miatt néha ki kell hagynom napokat, mert nincs kire bízni. - vette lejjebb a hangját, nehogy valaki meghallja.
- Ha tudok segíteni a következő napokban, akkor szólj. Mi már befejeztük, szóval tudok rá vigyázni, amíg te itt vagy.
- Az nagyszerű lenne! - csillantak fel a szemei. - Nagyon hálás lennék!
- Ugyan, semmiség. Imádom őt. Nagyon édes. Akkor holnap menjek érte?
- 9-re, ha az neked is jó. Este pedig érte megyek én. - mosolygott tovább.
- Oké, holnap reggel majd leírom a címem, most nincs nálam semmi.
- Persze, és még egyszer köszönöm. - ölelt magához.
- Ma nem kell segítség? - kérdeztem reménykedve, hátha ma is láthatom a kis hercegnőt.
- Aranyos vagy, de ma az egyik barátnőm még a középiskolából átjön ameddig nem vagyok otthon.
- Dolgozol? - lepődtem meg.
- Csak részmunkaidő, szeretem ha van egy kis félretett tartalékom, nem akarok teljesen azoktól az emberektől függeni. - sóhajtott szomorúan, majd elsietett.

Írtam Harrynek egy SMS-t, hogy hányra, és hová menjek, de egyenlőre nem érkezett válasz. Lehet kiütötte a láza, és nagyban alszik. A fölösleges óráimat a városban sétálgatva és nézelődve töltöttem. Gondolkoztam rajta, hogy nekem is kéne valami apróbb munkát vállalnom, de nem volt rá szükségem, mivel Josh minden hónapban utalt egy nagyobb összeget nekem.
Vele is milyen régen beszéltem... és még milyen régen öleltem magamhoz! Ha hazaértem felhívom, biztos aggódik miattam. Még mikor eljöttem megkértem, hogy ne hívjon ameddig én sem őt. Nem azért, mert nem akartam vele beszélni, hanem egyszerűen mindent előröl akartam kezdeni, és csak akkor beszélni vele, amikor újra tökéletesen kiegyensúlyozott és boldog vagyok. Most pedig az vagyok, így ideje lesz vele ezt tudatni.
Mivel Harry még mindig nem válaszolt, úgy döntöttem inkább hazaindulok. Nem tudom melyik hotelben van a fiúkkal, és körbekérdezgetni meg biztos nem fogok.

Némán sétáltam az utcán, mikor hirtelen hangos kiabálásra lettem figyelmes. Sokáig sétálgattam, így már lassan be is sötétedett. A félhomályos utcában nem sokat láttam, csak egy árnyat, amit még néhány üldöz. Kis utcából kis utcába rohangáltak, míg el nem kapták azt az egyet. A legtöbben elsétáltak a sikátor előtt, ahonnan a kiabálás és fájdalmas ordítások jöttek.
Nem sokáig bírtam hallgatni, ezért odasétáltam. Tudtam, hogy veszélyes, de nem hagyhattam, hogy valakit halálra verjenek.
3 magas, izmos férfi fogta közre a 4.-et, aki már alig tudott ellenkezni.
- Kis mocsok, most megkapod a magadét. - pofozta fel az egyik, majd még egyet adott neki.
- Ha nem engedik el most azonnal, és mennek el, kihívom a rendőrséget! - kiáltottam fel, és feléjük mutattam a telefonomat, ahol jól látszott már a szám.
- Nézzenek oda, egy kiscica. Nem kéne egyedül erre járkálnod. Még elkapnak, és hazavisznek. - röhögött a másik.
- Nem mondom még egyszer. - léptem feléjük.
- Te komolyan azt hiszed, hogy ennyitől megijedünk? - röhögtek ki, de az egyik komor tekintettel nézett rám, és nem nevetett.
- Srácok, meguntam. Menjünk keressünk valaki mást, aki érdekesebb. - dobta le a fiút a földre, majd elsétáltak.
Kifújtam a bent tartott levegőt, majd a fiúhoz rohantam, akinek az arca a föld felé volt fordulva, a haja vértől csatakosan tapadt a fejéhez, a ruhája szakadt volt, a kezeit pedig maga alá gyúrta.
- Jól vagy? Fel tudsz állni? Hívjak mentőt? - ráztam meg óvatosan a vállait, mire felnyögött. Lassan megfordult, a szemeit behunyva fordította felém a fejét. Sáros és véres volt az arca.
- A kezeim.. ugye nincs semmi bajuk? Nem merem... nem merem megnézni. - szólalt meg rekedten, iszonyatosan halkan.
A fiú kezei koszosak voltak, s volt rajtuk néhány apróbb karcolás, s egy fekete dossziét szorongatott, amiből néhány lap kicsúszott.
A szívem nagyot dobbant, ahogy kicsúszott a kezei közül, s szétnyílt. A zöld ruhás tervrajz beleégett az elmémbe, amint rájöttem ki fekszik mellettem összeverve.
- Sam? - kérdeztem remegő hangon, mire újra csak ugyan azt kérdezte.
- A kezem.. nincs semmi baja, ugye? - remegett meg a hangja, s a könnyei kifolytak. - Ha bármi bajuk van... nem.. nem lehet..
- Nyugi, nincs semmi bajuk, csak apróbb karcolások. Sam, mi történt?
De nem válaszolt már. Csak apró mosolyra húzta az ajkait, s miután elrebegte, hogy "örülök" a feje elfordult, a mosolya lehervadt az arcáról, a kezei pedig lecsúsztak a teste mellé.